Sziasztok! Ismét eltelt egy kis idő és ma pont egy olyan témába csöppentem bele, amiről szerintem érdemes lenne írnom. Nagyjából általános iskola vége felé kezdtem el megszeretni az effajta zenéket.
Még csak kóstolgattam a dolgokat, amikor belém kötött két osztálytársam, hogy na, milyen zenéket hallgatok, miért azt hallgatom, és inkább ne hallgassam, mert én nem is vagyok igazi rocker. Úgyhogy ezután a dolog után egy jó darabig egyáltalán nem is akartam ruházattal vagy egyéb dolgokkal kitűnni.
Voltak barátaim szerencsére, de amikor szóba került a zenei dolog, akkor nem nagyon hangoztattam. Inkább meghallgattam a divat zenéket is, mert valamennyire azért legyek tisztába velük, de egyik akkori menő előadóról sem tudtam semmit. Aztán szerencsére véget ért az általános és vele együtt az összes barátságom. Megkönnyebbülve éreztem magam, mert végre nem kellett ótvar szar zenéket hallgatnom csak azért, hogy ne piszkáljanak. Pár éve lett volna egy osztálytalálkozó, be is vettek a facebook csoportba, de addig variáltak az időponttal, hogy a véglegesről én nem tudtam semmit, úgyhogy mindenki ott volt csak én nem. Bár nem zavart, mert a lelkem mélyén úgy éreztem nem is akarok odamenni közéjük, hogy hallgathassam a jobbnál jobb élettörténeteiket. (Később visszatértünk erre.) Aztán jött a középiskola. Ennyire szerintem még semminek sem örültem, sokkal jobban éreztem magam az új osztálytársakkal. Persze később kiderült, hogy senki sem hallgat még lazább rock zenéket sem. Na mondom basszus, de itt már nem érdekelt. A telefonom a kedvenc zenéimmel volt tele és nem érdekelt, hogy az én telefonomról nem kell senkinek sem zene (akkoriban az volt a divat, hogy cserégették egymást közt az emberek.) Erről a pár évről nem is nagyon tudok mit mesélni ezzel kapcsoltban, mert nyugodtan kiélhettem magam. Aztán jött a szakma utáni 1 éves érettségi. Nálunk úgy volt, hogy a szakma mellett tanulnunk kellett az érettségi anyagokat is, úgyhogy nem volt nagydolog, de ide az egész iskola (sőt más iskolából) is jöttek emberek és nekem szerencsémre sikerült olyan osztályba kerülnöm, ahol csak 2 embert ismerek. Évnyitón természetesen nem öltöztem a saját stílusomban, de volt egy srác, aki igen, és láttam rajta, hogy nagyon jó zenéket szeret, vagyis olyanokat, mint én és még az osztálytársam is lett, hurrá. Másnap még csak lazán öltöztem fel, csak az ékszereimmel tűntem ki, de a srác nem jött és nem értettem miért?! Aztán nap végén kiderült… Szegény srác már első nap leveleket kapott az osztály többi részétől, hogy köcsög rocker buzi, és ha még egyszer meglátják az osztályban, akkor szét fogják verni, takarodjon innen és társai. Mondom mi vaaaaan??? Egy világ dőlt össze bennem, az biztos és hová kerültem? Ettől a naptól fogva semmi olyan ékszer és semmi olyan ruha, amiből akárcsak sejtették is volna, hogy milyen is vagyok én. Persze maradtam a sötét dolgaimnál, de zenekaros pólót soha, semmilyen körülmények között sem! Persze, most mondhatjátok, mekkora gyáva féreg vagyok, de nyugalomra vágytam és elakartam végezni a sulit. Itt is voltak barátaim, akik tudták mit szeretek, de nem firtatták a zenéimet és én sem az övéiket. Békében éltem a sok gyűlölködő patkánnyal együtt, amikor nagyon rám jött, hogy ki is vagyok én, akkor a ruháim alá rejtettem a szimbólumos nyakláncom, karkötőm, akármim. Nem tudta senki sem, hogy merre járok bulizni (koncertre, természetesen) amikor pedig bárki is szóvá tette, hogy én mekkora nyomorék vagyok, amiért nem voltam ott akármelyik tuctuc szaron, akkor hagytam, hogy lúzernek könyveljenek el. Nem érdekeltek igazából, a lázadásom meg volt, mert amikor nem akartam látni a pofájukat, akkor a nem rocker osztálytársaimmal lógtunk valahol suli helyett. Velük is el lehetett lenni, egyáltalán nem zavarta egyikünket sem, hogy más az ízlésünk, de valamiért velük sem tudtam életre szóló barátságot kötni, senkivel sem. Bejelölgettek az osztálytársak is közben és még ott voltak a régről maradtak, aminek az volt az eredménye, hogy egyetlen zenei link, kép rólam vagy bármiről, esetleg poszt sem volt a profilomon. Amikor vége lett a sulinak elmaradtak a szülinapos jókívánságaim is, én írtam nekik, ők soha. Nem éreztem magam teljesnek, úgyhogy töröltem a profilom és létrejött egy új, ami teljesen én lehettem. Felkerültek a képeim, gondolataim, zenéim és senki sem csesztetett, ha pedig néha előfordult, akkor az illető repült. A múltamből egyetlen ember sem maradt, ha meglátnak az utcán még a fejüket is elfordítják, nehogy köszönni kelljen egy ilyen stílusú embernek. Most pedig visszatérek a félbehagyott gondolathoz: Szinte mindenki egyetemre ment, férje van vagy talán még gyereke is én pedig egyből dolgozni mentem, nincs kapcsolatom, gyerekem sem. Nincs menő karrierem, csak dolgozom, ahol persze szintén nem vehetem fel annyira a cuccaim, mert „elijeszteném a vásárlókat”, de elégedett vagyok az életemmel és szerintem csak ez számít.