Sziasztok! Ma elindítom a világnézetem sorozatot, amiben megismerhetitek a gondolkodásom, és indoklást találhattok arra, hogy mit miért teszek. Az első részben az iskolákról lesz szó. Azért erre a témára esett a választásom, mert nem akartam egyből egy durvábbal vagy egy unalmasabbal indítani. 6-7 évesen bekerül a gyerek iskolába, ahol heti 5 napot tölt el. Ott új információkkal gazdagodik és az iskola neveli. A szüleivel csak délután találkozik és hétvégén, így egy idő után szinte azt sem tudja szegény gyerek, hogy milyen emberekkel van körülvéve, egyszerűen alig marad ideje megismerni őket. Az iskola igazából egy agymosoda, ahol töménytelen tananyag befogását követelik, hogy az agyad csak egy kevés részét használd és elnyomhassák a kreatív oldalad. Kialakítanak téged úgy, hogy a fogyasztói társadalom "büszke" tagja legyél. Aki jól tanul és okos, azt elismerik, szeretik, aki pedig nem azt kiközösítik, megbélyegzik. Ebből következik, hogy a diákok szeretnének megfelelni az elvárásoknak, de minél jobb vagy, annál jobban elnyomod magadban a saját tudásod. Ha egy szóval kellene kifejezni ezt az egészet, csak annyit tudnék mondani, hogy zombik lesznek a diákok. Röviden ennyit szerettem volna erről elmondani nektek, akit bővebben érdekel, az nyugodtan járjon után, én főleg a youtube használatát ajánlanám. Na de akkor, most elmesélem az én iskolás "élményeim" és ráfogtok jönni, hogy mennyire igazam van. Két kategória lesz: általános iskolai énem és középiskolai énem. 
Általános iskolai énem: Az első osztály még nem volt annyira vészes, de már akkor is úgy éreztem, hogy ez valahogy nem én vagyok, és szörnyen utáltam tanulni. Elénk tolták a tananyagot és legyömöszölték a torkunkon. 
Tananyag és a család: Vegyük a matekot, mert talán azzal lesz a legkönnyebb elmagyaráznom. Nekem valahogy sosem ment a matek az alap műveletek után. Persze a tanár és az osztály is elkönyvelte, hogy én buta vagyok, ezt egy idő után el is hittem magamról, hiszen nem ment és folyamatosan a kettesért küzdöttem. Utáltam kimenni a táblához, utáltam a tanárt, utáltam a gúnyolódó osztálytársakat, mindenkit utáltam. Amikor hazaértem, sosem tanultam, ennek természetesen a szüleim is "örültek". Nevelési célzattal kaptam pár hogy is mondjam, családi szigort, hogy tanuljak már, mert segg hülye vagyok. Tovább tanulás előtt úgy álltak hozzám, hogy én annyira hülye vagyok, nekem az érettségi semmiképp sem menne, jó lesz valami szakma. Szóval egész gyerekkoromban azt hallottam mindenkitől, hogy buta vagyok és ezt el is hittem magamról.
Osztálytársak: Mivel én is az egyik buta ember voltam, nem nagyon keresték a társaságom. Volt pár barátom, de nem mélyült el annyira, hogy kiálljanak értem, vagy hogy minden titkom biztonságban legyen. Igaz barátnak senkit sem mondanék, csak szimpla emberek, akik valamiért foglalkoztak velem.
Tanárok: Egyetlen egy kedvenc tanárom sem volt! Véletlen lenne? Senkinek sem voltam szimpatikus, volt aki rám is szállt, mert a butákat le kell égetni a többiek előtt, hogy tanuljanak és illeszkedjenek már be a többiek közé. De persze rám ez sosem hatott.
Kedvenc tantárgyak: Osztályfőnöki, ének. (Szerintem ezt nem kell ragozni, teljesen egyértelmű)
Lelki, fizikai állapot: Sosem voltam fáradt, sosem erőltettem meg magam. Lelkileg teljesen nyugodt voltam, nem ért semmi olyan komolyabb dolog, ami miatt rosszul éreztem volna magam.
Középiskolai énem: Amikor bekerültem valahogy minden megváltozott bennem. Beszippantott az a vágy, hogy tanuljak és okos legyek. Persze ehhez a szimpatikus tanárok is hozzá segítettek.
Tananyag és a család: Az első matekóra után értettem mindent, meg volt bennem minden, amit általánosban tanultunk és tudtam is hasznosítani. Még a legbonyolultabb egyenleteket is meg tudtam oldani, el sem hittem, hogy én értem ezt az egészet. A top 3 matekos közé kerültem, imádtam kimenni a táblához, imádtam a külön órai matek feladatokat és a külön házikat is. Amikor hazaértem lelkesen írtam a házikat, tanultam amit kellet és az osztály stréberei közé kerültem. Persze szakmán kezdtem, ahogy a szüleim azt egy buta gyereknek szánták, de annyira ment minden, hogy egy évvel a saját osztályom felett jártam tudásban. Emiatt bekerülhettem egy olyan osztályba, ahol a szakma mellett még az érettségire is felkészítenek. Imádtam az egész iskolát, szerettem felkelni és bejárni.
Osztálytársak: Általánosból természetesen senki sem maradt mellettem, ahogy az várható volt, de sajnos itt sem sikerült olyan barátságokat kötnöm, amit érdemes lenne megemlíteni. 
Tanárok: Sok kedvenc tanárom volt! Imádtam a matek tanárnőt, a törit és magyart is. A matek tanárnő volt a legszigorúbb, mindenki félt tőle, de engem imádott. 
Kedvenc tantárgyak: Matek, töri, informatika, biosz. 
Lelki, fizikai állapot: Kezdetben tele voltam energiával, de utolsó évemre sajnos ez elfogyott. Az osztálytársaim szemetek lettek, és az érettségi miatt felvettem rengeteg plusz órát, amik miatt nagyon későn értem haza és egyszerűen nem tudtam mindenből felkészülni úgy, ahogy szerettem volna. Emiatt a lelkesedésem mínusz lett és nem foglalkoztam a tanulással. Csak a szakmai és érettségi tételeimre készültem, a rendes dolgok nem érdekeltek már. Ennek ellenére minden vizsgám viszonylag jól sikerült, de a sok tanulás és stressz után az egyik estémen annyira rosszul lettem, hogy úgy kellett kimásznom a szobámból, nem volt erőm egyszerűen felkelni.
Összegzés: Nem szeretném senkire sem rá erőszakolni a véleményem, de a leírtjaim alapján egyértelműen látszik a különbség. A középsuli végére beláttam, hogy nem jó ez nekem és vissza tértem a saját "buta" világomhoz, ahol teljes embernek érezhettem magam mindig. Egyébként a matek és a töri tanárnőm elpártolt mellőlem, de a magyar tanárnőm végsőkig kitartott mellettem és mindig azt mondta, hogy sokkal több van bennem, mint amit mutatok és ha akartam volna, én lehettem volna a legjobb tanuló, de megérti, hogy "feladtam". Egyébként ő az egyetlen, aki a tanárok közül még megismer és leáll velem beszélgetni, a matektanárnőm elfordítja a fejét, kedves. De úgy érzem ezt a "csatát" megnyertem, nem lettem agymosott, még időben rájöttem és sikerült leállnom.