Ne haragudjatok, amiért már hónapok óta nem írtam semmit, de valahogy mindig más dolog foglalkoztatott. Most pedig ismét kedvem lett írni. Egy komoly és személyes témát hoztam nektek.

Már kiskorom óta érzem, hogy valami nincs rendben velem. Már akkor foglalkoztatott a halál, amikor még semmit sem tudtam róla. Pedig a családban csak egy valaki halt meg, és a temetésére sem emlékszem, mégis a tudatalattim eltárolta a dolgot. Az első konkrétabb dolog, amiben már megnyilvánult a depresszióm az általános iskolás koromban történt. Én egy vidéki lány voltam és egy olyan suliba járhattam, amit én választottam. Maga az iskola tényleg jó volt, csak épp egy rossz osztályt fogtam ki magamnak. Voltak hibáim, ami miatt kipécézhettek, több is, így hát sikerült is áldozattá válnom. Az első ilyen ok az volt, hogy a szüleim nem voltak túl gazdagok.Azzal a mamámmal éltünk együtt, aki a mai napig megkeseríti az életem. A szüleim minden pénzét kikönyörögte, emiatt rám már nem sok jutott. Emiatt pedig nem voltak menő cuccaim, a szüleimnek nem volt menő kocsija és én sem voltam menő. A második, hogy alsóban és felsőben is kifogtam 1-1 olyan osztályfőnököt, aki nem kedvelt engem. Én persze csendben meghúztam magam mindig. De ha bármi problémám volt, akkor nem segítettek nekem. Emlékszem egyszer nagyon rosszul voltam, és odamentem óra után az énektanárhoz, hogy nagyon nem érzem jól magam. Neki egyből feltűnt, hogy lázam lehet és tűzforró vagyok. Gyorsan haza is küldtek a suliból. De előtte én az osztályfőnöknek szóltam, aki szerint hazudok és nincs semmi bajom. Ez alsóban történt. 
Az osztálytársaim pedig folyamatosan szekáltak engem. A tesi sosem volt a kedvencem. A futáson kívül egyébként mindennel elvoltam, de futni nem szerettem. Egyszer a 12 perces futásnál rosszul is lettem, és be kellett mennem az orvosiba. Ott feküdtem egyébként 1 órát, mire elmúlt a hányingerem és nem szédültem. Ez az orvosi szoba, pont az öltöző mellett volt és hallottam (meg az orvos is) ahogy a többiek visítoznak és kifiguráznak engem, hogy milyen egy nyomorék vagyok. A tesiórák már csak azért sem voltak jók, mert a többiek néha azt csinálták, amikor utolsó óra volt, hogy kivágták a nadrágomat középen, én pedig így mentem haza a hidegben. Annyi volt a szerencsém, hogy hosszú volt a kabátom és eltakart. Az iskolában történtek miatt már sokszor megfordult a fejemben, hogy jobb lenne a világ nélkülem. Az sem segített a dolgon, hogy otthon is pokol volt az életem. Családon belüli erőszak áldozata voltam szinte minden egyes nap. A mamám és anyukám is elvertek, ha épp rossz napjuk volt. Nem kellett nekem rossznak lennem. Volt amikor anyukám akkor is megütött, amikor megöleltem, hogy felvidítsam, amiért rossz kedve van. Egy idő után anyukám leállt a dologgal, de a mamám még évekig folytatta. Emiatt is teljes mértékben ki voltam készülve. Sem otthon, sem az iskolában nem voltam boldog. Aztán nehezítésképp a szüleim is elváltak. Én anyukámmal az új barátjához költöztem, mamámék pedig felköltöztek Pest másik végébe, hogy azért annyira messze ne legyünk már egymástól. Így kerültem én Pestre. A középiskolában pedig a borzalmak folytatódtak. Ismét sikerült egy rossz csapatba kerülnöm. Az életem az iskolában pedig szép lassan a lelki terror színterévé vált. Közben az új helyet sem sikerült megszoknom és a válás miatt pedig anyukám barátjával sem voltunk jóban. Ő sem tett lépést felém és én sem tettem felé. A végén pedig odáig fajultak a dolgok, hogy ő elkezdett piszkálni és bosszantani én pedig szintén őt. Emiatt ismét ott tartottam, hogy sem az otthonom, sem az iskola nem volt pozitív hely/élmény. Majd később az iskolában, amikor iskolát váltott az egyik extrán szekált lány, akkor én lettem a fő áldozat. Leveleket írtak nekem, amiben veréssel és egyéb dolgokkal fenyegettek. Az osztályban kiközösítettek és senki sem állt velem szóba. Ha valamit jól vagy rosszul csináltam, akkor megaláztak. Kihasználtak mindenre, amire csak tudtak, majd a végén jól kib*sztak velem. Majd bosszúhadjárat indult ellenem. A célja pedig az volt, hogy húzzak el az iskolából. Persze anyukám nem hallgatott rám, és nem érdekelte a dolog. Majd amikor egyik nap már nagyon durván megfenyegettek, konkrétan azzal, hogy addig vernek, amíg mozgok, akkor elrohantam az iskolából. Mivel senkire sem számíthattam úgy döntöttem, hogy ki kell ugorjak egy vonat elé. Sokat vacilláltam a dolgon, végül bíztam anyukámban és hazamentem. Amikor elmeséltem neki a dolgot, akkor ki volt rám akadva, felhívta az osztályfőnököt, aki úgy döntött, hogy másnap megbeszéli a többiekkel én addig maradjak otthon. Majd amikor másnap felhívta őt, akkor a többiek mindenféle hazugságokat állítottak rólam, amiért engem kiakartak rúgni. Anyukám bezárt a szobámba, kiíratott az iskolából és nem mehettem sehová. Dühből elvette a telefonom, a tv-m, gépem és kb. mindenem. Én pedig teljesen mély depressziós állapotba kerültem. Ollóval, konyhakéssel és egyéb hirtelen lenyúlható dolgokkal kínoztam magam. Pánikbeteg lettem és üldözési mániám is volt, plusz mivel kiborultam nem voltam beszámítható állapotban. Nem ettem, és egész nap csak aludtam. Amikor ébren voltam, akkor épp magamat kínoztam. Majdnem három hét telt el evés nélkül, amikor is a nővérem intézett nekem egy másik iskolát, és anyukám pedig elrángatott oda, hogy beírasson. Mivel én nem ettem és nem is mozogtam a testem teljesen ki volt készülve, így az első adandó pillanatban el is ájultam. Persze itt is én voltam a szemét, mert leégetem őt, de hát ez van. Az új osztály sokkal befogadóbb volt, bár annyira ott sem éreztem jól magam. Ráadásul az előző iskolából megtudták páran, hogy hova járok és bántani akartak. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy két osztálytársam (egy fiú és egy lány) látták, hogy zaklatnak, ezért elüldözték őket. Ekkor kezdődött egy barátság, és ezután fogadtak el az osztályban is valamennyire. Sikerült befejeznem a középiskolát, ami nagyon pozitívan hatott rám. Ezt pedig a családdal meg is ünnepeltük. Az ünneplés pedig odáig fajult, hogy a családom felrótta nekem a múltban történő összes dolgot, ami miatt csalódtak bennem. Én pedig úgy döntöttem, hogy k*pják be! Elmentem több órára és nem érdekeltek, majd felhívtam a nővérem, elmeséltem neki és aznap már nála is aludtam. Iskola után egyébként a mamámmal éltem egy darabig, mert anyukám barátjával eléggé elfajultak a dolgok. Kutatott a cuccaim között és egyéb. Nos, a mamámmal szörnyű volt. Folyamatosan ugráltatott és minden időmet beosztotta, hogy mikor mit kell megcsinálnom neki. Később pedig a nővérem albérletébe költöztem. Ott megváltozott az életem. Egészen addig volt jó, amíg a lakótársa ott élt. Amikor kiköltözött, akkor a mamám azt a lakást a sajátjának tekintette és télre beköltözött. Ilyenkor pedig folyamatosan gerjesztette a feszültséget. Párkapcsolat és munka terén sem voltam sajnos szerencsés.

A pánikbetegség és az üldözési mánia már eltűnt az életemből. Viszont a sok stressz miatt különböző betegségeket szedtem össze. Az első és a legfurcsább egy öröklődő vérszegénység, ami már csak azért is fura, mert a családban nincs senkinek. Penicillinérzékenység és fél éve kerül listára a laktózérzékenység is. Én vagyok az élő példa, hogy a stressz és a lelki betegség hogyan hat ki egy fiatal szervezetre. 
A depresszió pedig sajnos megmaradt. Sokkal rosszabbul élem meg az élet megpróbáltatásait. Pesszimista vagyok, emiatt pedig pláne nehezebb. Próbálom pozitívan felfogni a dolgokat, és ez sokszor sikerül is. Plusz előny, hogy a nővéremen kívül találtam egy olyan barátot, akivel mindent megtudok beszélni és tudja kezelni ezt a dolgot. Ő rengetegszer segít nekem, ha valami nagyon nem úgy alakul, ahogy szerettem volna. Ha eltávolodhatnék a családomtól, akkor oldódna meg minden problémám,de addig mindig lesznek olyan pillanatok, amik visszahúznak. Az én gondomat sajnos a pszichológus nem tudta megoldani, mivel képtelen vagyok idegen embereknek megnyílni. Ha rajtuk múlt volna, akkor már rég a sírban lennék. Szerintem olyanoknak, akik ezt csak munkaként fogják fel, és igazából mindegy nekik, hogy a másikkal mi fog történni, azok ne legyenek pszichológusok. 
Ha legalább egy igaz barátotok van, akkor szerencsések vagytok! Támaszkodjatok rá, nem ciki. Ha igaz barát, akkor megfogja érteni.